recitatív műfajok: →recitálásra épülő, a szövegnek elsőbbséget biztosító dallamok csoportjai. - A ~ a →gregorián ének legősibb rétegeinek egyike, s a látszólag igénytelen zenei mondanivaló ellenére zenetört. szempontból igen fontosak. Az egyh. monódián belül a ~ jóval több időt töltöttek ki, mint az énekelt műfajok, ezért mélyebb hatásra és meggyökerezésre volt esélyük. A ~ban viszonylag kevés, egyszerű dallamfordulattal hatalmas mennyiségű szöveganyag szólalhatott meg, a zenei motívumok unalom nélkül ismétlődhettek, s mivel a ~hoz a lit. szinte legfontosabb alapelemei kapcsolódtak, kezdettől fogva kevesebb változásnak kitett darabok maradtak (ezért a m. greg. énekszokások legősibb rétegére, s az ezek mögött álló hatásirányokra általuk következtethetünk). - Fontosabb ~: 1. Az ima-tónusok. Szövegei nem bibliai eredetűek, hanem magas irodalmi szintű, az antik nyelvi műveltségből táplálkozó, önálló alkotások. Általuk az egyh. közösség, ill. annak képviselője mintegy hivatalosan fordul az Istenhez. Ennek megfelelően az antik világ magasrendűen formált „közéleti szert-aiban”, jogi és kultikus színezetű megnyilatkozásaiban használt előadási módokkal állhatnak kapcsolatban (kérelem előadása, dicsőítő ének a császár előtt, stb.). A zenei forma teljes mértékben a szöveg elrendezésétől függ, kadenciái következetesen a nyelvtani és nyelvi-formai tagolást kísérik. - 2. Az oráció egyetlen gondosan épített körmondattal kifejezett →könyörgés, melyet mint egy folyamodványt a celebráns ad elő, mindenki mást is képviselve. Zenei hangzása szerény: 2-3 hangból egy a recitálásra kiemelt, mereven tartott tuba, a többi (szekund- v. terctávolságra) a szöveg interpunkcióit követő kadencia számára van fönntartva. A kk-ban ált. csak a szöveget írták le, tagolására grammatikai jelekkel hívták föl a figyelmet. - 3. A verzikulus a zsolozsmába (és processziók, főpapi szert-ok anyagába) illeszkedő önálló, átvezető szerepű, rövid recitáló verspár. A hívósort szólista énekli, a felelet közösen történik, azonos dallamon, de más szöveggel. A tónus önálló kiáltásdallam, egyszerű, egy hangmagasságon futó tubarecitációval és kisterc lehajlással, v. ezt díszítő hosszabb melizmával. A mo-i antifonálék olykor kottával is hozzák, eszerint a pentatonizáló dialektus szellemében a díszes zárómelizma a tubahang magasságából indul, s jól érzékelteti az egyszerű kisterces zárlattal való rokonságot (szemben a diatonizáló változatnak a tubáról kisszekunddal elmozduló megoldásával). - 4. A →prefáció hálaének, melyet a celebráns és a többi jelenlevő akklamációinak felelgetése vezet be, és a →Sanctus fejez be. Szövege antik hagyományra utaló művészi próza, változó számú és hosszúságú előtagból és egy utótagból egységbe szerveződő szakaszok egymásutánja. Stilizáltsága ellenére is világosan őrzi bizonyos ősi kultikus (néphagyományban is fennmaradt) beszéddallamok emlékét. A recitáció nem merev tubahangon, hanem egy tetra- v. pentachord egymás melletti hangjait váltogatva folyik, hajlításokban gazdagabb (tonus festivus) v. szillabikus (tonus ferialis) mozgásokkal. - A recitálás keretein túllépő dallamos prefációk a 15/16. sz. fordulóján jelentek meg; nem szorították ki a hagyományt, csak színezik a repertoárt, a nagy ünnepek kiemelésére szolgáltak. A nyomtatott misszálék üresen hagyott kottasoraiba a használó olykor bejegyezte a tényleges helyi gyakorlatot tükröző kottás prefációt. Ezek tanúsága szerint a prefációdallam 3, különböző fejlődési stádiumot képviselő fajtája egyszerre használatos Mo-on, ter. v. funkcionális megoszlásban. Ezt tanúsítják a mindhárom formulát tartalmazó 16. sz. m. nyelvű prefációemlékek (csíksomlyói töredék, Huszár Gál énekeskv-e). - A Miatyánk a szentmise kánonjában, a celebráns által szólóban énekelt (bevezető mondattal ellátott, majd a közösség által lezárt) oratio dominica. Zeneileg a prefációhoz hasonló mind hangkészletét és mozgását, mind formálását tekintve. A szöveg nagy része egy tetrachord keretében hangzik el, főként annak két középső hangján recitálva, de merev tuba v. határozott kéttubás rendszer kialakulása nélkül. A formát itt is kéttagú egységek sorolása alkotja, de a prefációtól eltérően a periodizáló kadenciák közül a mélyebbik megelőzi a záró szerepű magasabbikat. Funkció szerint a Pater Noster is kétféle, egy ékesebb sollemnis és egy szillabikusan kezelt feriális változatban él. - →Nagypéntek ünnepélyes könyörgései a prefációhoz és a Miatyánkhoz hasonlóan, emelkedett, díszesebb recitáló tónuson hangzanak el. A 9 könyörgés egy prefációtónusú bevezetéssel indul, utána akklamáció következik („Oremus, flectamus genua”), majd oráció és záró akklamáció („levate”). Az akklamációnak 2 dallama van, orációnként váltakoznak. Így a recitatív részek zeneileg párokba kapcsolódnak: egyszer a 4. tónusra értelmezik a szakaszt, másodszor megmaradnak a gerinchang (á) magasságában. Ez a rendszer jól megfigyelhető már a →Pray-kódex neumáinál, majd fejlett hangjelzéssel is rögzíti néhány késői misszále, pontosan megtartva a 12. sz. fordulatokat. - Az →Exsultet (m. forrásokban: benedictio cerei) nagyszabású, emelkedett hangvételű szólórecitáció. Szerepe az ünnep meghirdetése, majd a Krisztust és az egyházat szimbolizáló →húsvéti gyertya megáldása és felajánlása. Előadása a diákonus feladata, a kk-ban a legünnepélyesebb körülmények között történt. Szövegét tekintve az antik rétor-hagyomány szellemében és technikájával készült művészi próza, mely hirdető hangvételű prológusból, a prefációk bevezetéséhez hasonló párbeszédes akklamációkból és egy hosszú prefációból áll. - A →Te Deum a 4. sz-ra visszavezethető, kiemelkedő jelentőségű, himnikus jellegű, egyéni kialakítású dicsérő ének. Eredetileg vsz. prefációhoz hasonló funkciót töltött be, majd a 6. sz-ra nemcsak a zsolozsma szerves része lett, de szinte minden kiemelkedő ünnepi szertartáson (körmenetek, keresztelés, zsinatok stb.), sőt társad. ünneplések során is fölhangzott. A többi ima-tónusnál sokkal gazdagabb, összetettebb kompozíció, s azok többségétől eltérően nem szóló, hanem csoportos, sőt tömegének. Sűrű használatának, sokszínű funkciójának köszönhető, hogy már 1000 k. meg-megjelennek Eu-ban népnyelvű fordításai is, a kk. végén pedig hangjelzéses adatok dokumentálják az anyanyelvű Te Deum-éneklést. Szövege zsoltárszerűen épített, kétrészes versekre tagolt művészi próza; 4 nagy tömbre osztható. A dallam több, más műfajokban külön-külön is élő recitatív modell egybeépítése. - A litánia az ima-tónusok közül az a műfaj, mely lit. keretben is legtöbbet őrzött meg ősi népzenei gyökereiből. Fő jellemzője a monoton, állandó formulákkal ismétlődő esdeklés; előadásmódjában a szóló és közösség gyors, félmondatonként történő váltakozása. Rövid litániának tekinthető a Kyrie puerorum, a nagyhét szt három napja laudesének ünnepélyes lezárása: 3 azonos felépítésű szakaszból áll, egy-egy szakasz elemei Eu-szerte lényegében azonosak, de helyi hagyomány szerint alakul az elemek sorrendje és a dallam részleteinek alakítása. A m. forrásokban a tétel a nagy litánia kezdőformulájával azonos Kyriével kezdődik (ezt, mint az elnevezés is mutatja, gyermekek énekelték), s erre a kórus a litánia refréndallamára alkalmazott Domine miserere nobis verzussal felel. Ezután szakaszonként változó szövegű szóló verzus következik, melynek dallama a litánia első szakaszának második formulájából képzett, díszesebb, melodikus 4. tónusú sor, s arra ismét a refréndallam válaszol. - 5. A lekció (olvasmány)-tónusok a szentmise és a zsolozsma olvasmányszövegeinek ünnepélyes recitációja, rendezett, mérhető hangmagasságon. A szerény zenei motívumkészlet a szöveg világos, plasztikus tagolását szolgálja. E recitáló olvasási gyakorlatnak a kk-ban vsz. nagyobb élettere volt. Vsz. később szorult vissza a lit. konzerváló, s egyúttal stilizáló keretei közé, ahol az olvasmány-tónusok alakítását erősen befolyásolta, hogy a szövegek jó részének előadását nem akármilyen felolvasásnak, hanem hirdetésnek tekintette. E hirdető pozíció révén érintkezik is a recitálás az Eu. archaikus népi szokásaiból máig jól ismert hirdető stílussal. E stílus jellegzetessége az egyenes tubarecitáció, mely a nyugati olvasmány-tónusokat megkülönbözteti a zeneileg mozgékonyabb, dallamosabb keletiektől. - A lit. olvasmányokat, mint a profán hirdetéseket is, figyelmeztető akklamációk vezetik be. Az összefüggő prózai szöveg grammatikai tagolását az írásban külön, még az antik iskolából örökölt jelrendszer (positurae, positiones) fejezi ki, mely egyben a zenei formulák alkalmazására is utasítást ad. A 3 dallamformula (flexa-metrum-punctum) a szöveget mondatonként 3, különböző terjedelmű egységre bontja. - A m. kk. gyakorlatát az éneklő olvasásra szánt, külön könyvekbe foglalt szövegek gondos interpunkcióval, egy-egy kadenciánál olykor a használótól származó apró neumajelzésekkel készültek. A jelzések kiegészítő jellegűek: a szájhagyományos gyakorlat elevensége fölöslegessé teszi, hogy kottaként vonalra kerüljenek. A 16. sz. nyomtatványokba bejegyzett neumaváltozatok a 13-14. századiaktól alig különböznek. A szájhagyomány elevensége miatt tehát a tónus valódi hangzása kk. forrásból nem dokumentálható. - A kk-ban kedvelt gyakorlat Eu-ban a lit. év jeles ünnepi olvasmányait gazdag melodikájú, végigkomponált önálló lekciódallamokkal énekeltetni. Ezek a műfajt divatos, új stílusú dallamokkal árasztották el, s a recitációt e pontokon kiszorító új kompozíciók özönét a 13. sz. végén már zsinati határozatnak kellett megállítania. A dallamos olvasmányéneklést tiltó zsinati rendelkezés kivételt tett 2 nagy múltú olvasmányszöveggel: a karácsonyi, ill. vízkereszti virrasztást (Matutinum) lezáró Máté-, ill. Lukács-genealógiával. A hozzájuk tartozó eu. dallamanyag igen változatos: archaikus zsoltárszerű képleteket éppúgy találunk köztük, mint végigkomponált darabokat. - A m. lit. zenei gyakorlat a dallamos lekciók terén mértéktartónak látszik: egyedül az Esztergomi Capitulare (OSZK Clmae 408) rögzíti (ad libitum) a karácsony hetébe eső misék különleges olvasmánydallamait. A karácsonyi éjféli mise Izaiás-olvasmányának (Populus gentium) Eu-szerte elterjedt, régies, inkább szabadon alkalmazott zsoltár-tónusra emlékeztető saját dallamát a hozzá illeszkedő trópussal (s annak kétszólamú, organumszerű előadásában) az Esztergomi Missale Notatum függeléke őrzi. - 6. A passiók Jézus szenvedése történetének a nagyhéten énekelt hosszabb szakaszai. A lit. olvasmányok közül az 5. sz-tól fogva kiemelkednek ünnepélyes előadásmódjukkal. Tónusuk az olvasmányoknál nagyobb ambitusú és díszesebb: az eredeti olvasmány-tónus a történést elbeszélő evangélistának van fönntartva; Jézus szavaihoz mélyebb, a többi szereplők szavaihoz magasabb fekvésű recitatív szakaszok társulnak. A 3 szakaszt a 13. sz. óta külön-külön személyekkel, a tömeg szavait a kk. végétől kórussal, esetleg több szólamban énekeltették. A passió elbeszélő, hirdető lekcióból egyre inkább a képszerű ábrázolás, a dráma felé közeledett, de lit. kötöttsége miatt attól mindvégig különböző is maradt. - A m. dallamhagyományt 2 teljes forrás, egy domonkos hagyományú formulafeljegyzés, nagyszámú szövegközi neumás bejegyzés, továbbá a misszálékban feltüntetett, kiemelt melizmatikus szakaszokat rögzítő kották képviselik. Az emlékek szerint a m. világi egyházakban kétféle passió-tónus élt: egy díszítésekkel gazdagon rakott melodikus változat, 1. tónusú formakészlettel (moll), és egy puritánabb megoldású változat, 5. tónusú formakészlettel (dúr). Mindkettőben az evangélista dallama idézi az eredeti olvasmány-tónust. A 3. tónust képviselő, 14. sz., MR 33 jelzetű kódex feljegyzése egyezik a domonkosok mintakönyvében lefektetett hivatalos alakkal, s használata nem terjedt túl a hazai domonkosok körén. - 7. A lamentáció a nagyhét utolsó három napján saját dallamon elhangzó Matutinum-olvasmány a Siralm-ból. Különlegessége a kissé bővebb címnek, az olvasmány végén egy rendkívüli toldaléknak (Jerusalem, Jerusalem. ..) s az egyes versek elejét jelző, a Vulgatába is átvett, héber betűk eléneklése. A lamentáció zenei anyaga igen szerteágazó: már a legrégibb eu. források többféle dallamot rögzítenek, számuk a kk-ban kb. 150-200-ra szaporodott. Egységes nemzetk. lamentáció-tónust csak a tridenti reformok hoznak. **

Mo. zenetört. I.